JTom • 9 nap
A Vígszínház elég nyavalyáska Büszkeség és balítélet feldolgozása csak nem enged el, napok óta dudorászok magamban egy Händel-dallamot. Mert hogy ez is egy Jane Austen-adaptációban hangzott el, az Emma című filmben. A helyzet is hasonló, Emmának is zongoráznia kell, mint a Büszkeségben Elizabeth-nek, ő több sikerrel teszi, és még énekel is hozzá, amihez csatlakozik Mr Churchill. Szép az egész. Amit énekelnek, ária egy Händel operából, a Ptolemaioszból, új és angol szöveggel. Annyira új a szöveg, hogy nem is létezett, amikor még így öltözködtek az emberek, ebben a formában 1928-ban jelent meg nyomtatásban. Az ember azt hinné, hogy ilyen költségvetésű filmekben van valaki, aki erre figyel, de a jelek szerint nincs. Vagy kicsire nem adnak.
Nem is ez az érdekes, hanem maga a dal, vagyis annak egy másik előadója, Thomas Allen. Koncerten készült a felvétel, visszazenekarosították a zongorakíséretes változatot, de ahogy Allen megszólal azzal a fantasztikus hangjával. Ahogy a sorok végét tartja, nem engedni a semmibe foszlani. Ahogy az egyik kezével megragadja a másik keze mutató és középső ujját, és az egész nem a szorongásról árulkodik, csak koncentrációról, hogy minden érzést, titkos feldúltságot, belső nyugalmat és vihart hanggá lehet és kell változtatni. De rossz annak, aki nem tud így énekelni.
