venember83 • 2 nap
Bár a rajongókkal és az elvárásaikkal mindig csak a baj van, azért az viszonylag ritka, hogy direkt ki akarnak velük tolni – de előfordult a legnagyobbakkal is, nemcsak Ethel Cainnel. Ez az írás először a Recorder magazin 121. számában jelent meg.
Még a világtörténelem öncélú művészkedéssel legkevésbé vádolható zenésze, Avicii is megtapasztalta, hogy a rajongók elégedetlenek, ha valami mást csinál, mint addig (úgymint: Wake Me Up). Ez tehát állandó kísérője a popzenének, az viszont már különlegesség, amikor tényleg azt mondják a rajongóknak, hogy basszátok meg – néha explicit módon, gyakrabban a rajongói elvárások olyan mértékű figyelmen kívül hagyásával, hogy az felér egy ilyen üzenettel. (A lista nem minőségi vagy rosszasági sorrend.)
Bob Dylan: Self-Portrait (1970)
Bob Dylan annyiszor idegenítette el a rajongóit, hogy talán Prieger Zsolt az egyetlen ember, aki szereti az összes korszakát; de ez a dupla, részben feldolgozásokból álló lemez bevallottan ebből a célból készült. Dylan azt mondta 1984-ben, hogy elege lett abból, hogy mindenfélét reprezentál a világ számára, meg hogy nem hagyják békén a rajongók, úgyhogy „csinálni akartam valamit, amit biztos nem fognak szeretni, amihez nem tudnak kapcsolódni, és azt mondják, hogy oké, akkor továbblépünk. De az ötlet visszaütött, mert ugyan azt mondták, hogy »nem ezt akarjuk«, de csak még sértődöttebbek lettek.”
Lou Reed: Metal Machine Music (1975)
A leghírhedtebb „basszátok meg”-lemez, csak arról lehet vitatkozni, hogy ez csak a kiadónak szólt, vagy a rajongóknak is; illetve hogy van-e ezen túl művészi értéke. A Lou Reed által rossznak tartott Sally Can’t Dance (1974) kereskedelmi sikere után az RCA gyorsan akart folytatást, és kaptak négy lemezoldalnyi gitárgerjedést. A szerződésekbe azóta írják bele, hogy „a zenészt reprezentáló” alkotásokat vár a kiadó – ez a Lou Reed clause. A lemez amúgy teljes avantgárd műfajok kiindulópontja lett.
Nirvana: In Utero (1993)
A Nevermind elsöprő sikere után a Nirvana Steve Albinit kérte fel a harmadik album producerének, amit – a „Kurt Cobain és a hírnév” témát előszeretettel tárgyaló – nagyvilág úgy értelmezett, hogy le akarják rázni a felületes mainstream rajongókat. (Bár a nyilatkozatok és az Incesticide kísérőszövege szerint inkább a homofób, rasszista, szexista rajongók idegesítették őket.) A tényleg jóval nyersebb lemezről Cobain azt mondta, „biztosak vagyunk benne, hogy negyedannyit sem fogunk eladni belőle”, mint a Nevermindból, de azért kábé feleannyi, mára 15 millió, csak összejött.
Radiohead: Kid A (2000)
A kilencvenes évek második felében megint meg kellett menteni a rockot, és ezt az OK Computer tette meg. Ezután viszont Thom Yorke számára a rockzene, pontosabban a „rock mitológiája” teljesen kiürültnek és a kreativitás ellenségének tűnt. De nemcsak a rajongóknak nem sikerült érthetővé tennie az új elektronikus irányt, hanem eleinte még a saját zenésztársainak sem. Az első reakciók jobbára élvezhetetlen, öncélú művészkedésként írták le a Kid A-t, ami később abszolút kanonizált lemez lett.
Neil Young: Everybody’s Rockin’ (1983)
Neil Young a nyolcvanas évek nagy részét a rajongókat elidegenítő kanyarokkal töltötte. Az elektronikus, vocoderes Trans (1982) legalább utólag megtalálta azokat, akik értékelik; ezután viszont rock and roll-lemezt kértek tőle, ő pedig azt mondta: „akkor menjünk vissza oda, ahol az egész kezdődött” – és rockabilly-feldolgozásokat vett fel. „Nyilván tudom, hogy ez nem a legjobb dolog, amit kiadtam. De ha felépítek valamit, utána szisztematikusan le kell rombolnom, mielőtt az emberek azt hinnék, hogy definiálni tudnak. Enélkül ma nem tudnám azt csinálni, amit csinálok” – mondta 1995-ben. A lemez miatt beperelte a Geffen kiadó, ő meg visszaperelt, hogy a szerződése szerint nem szólhatnak bele, mit csinál.
Todd Rundgren: A Wizard, a True Star (1973)
Todd Rundgrent ma öntörvényű kulthősként tartjuk számon, de a hetvenes évek elején slágerei és az egyedül feljátszott Something/Anything? duplalemez után kinézett neki a mainstream popzseni státusza. Erre jött ez a zavarba ejtő, igencsak pszichedelikus lemez, ami megtizedelte a közönségét. „Mivel producer voltam, a saját zenémnél nem kellett figyelembe vennem a gazdasági szempontokat. Szándékosan sosem akartam összezavarni a hallgatóságot, csak kiélveztem a szabadságomat” – mondta visszatekintve. (Producerként a nevéhez fűződik minden idők egyik legsikeresebb lemeze, a Meat Loaf-féle Bat Out Of Hell.)
Ministry: Filth Pig (1996)
Amikor az ipari metal a legközelebb került a fősodorhoz, a Ministry is ott volt a Psalm 69 slágereivel. Erre négy évet kellett várni erre a monoton és monomániás, végletekig kietlen albumra. Ahogy Al Jourgensen mondta: „mindenki utálta. Mindenki a Psalm 70-et várta, és adtam nekik egy elektronika nélküli lemezt, tele puska-a-szájban gyászdalokkal.” A Filth Pig máig megosztó, de azért egyre többen jönnek rá az igazságra, hogy valójában zseniális.
MGMT: Congratulations (2010)
Igazán jól akkor lehetett kiszúrni a rajongókkal, amikor még meg kellett venni egy lemezt, hazavinni, és csak akkor derült ki, mi van rajta. De azért az internet korszakára is jutott egy-két eset. Az MGMT elektro-indie-popos slágerei után kiadott második, pszichedelikus rocklemezét sokan értelmezték direkt kiszúrásnak. Egy visszatekintő interjúban azt mondták, megértik, hogy „rajongók azt mondták, basszátok meg, de mi nem így gondoltunk erre az egészre. [szünet] Vagy talán egy kicsit mégis. [szünet] Na jó, őszintén szólva lehet, hogy élveztük, hogy az emberek felhúzták magukat.”
Korn: Path Of Totality (2011)
Bizonyára a metálrajongók azok, akik a leginkább ki bírnak akadni, ha a kedvencük mást csinál. A Korn azért érdekes, mert amikor olyan producerekkel dolgoztak, mint Skrillex, Noisia, Excision satöbbi, elébe mentek a dolognak: „Mindig fekete bárányok voltunk. Mindig fejlődtünk, és mindig felidegesítettük a rajongókat, de szereztünk újakat.” Miközben 2011-ben dubstepet behozni a zenédbe kábé annyira volt avantgárd, mint amennyire a NER-propagandisták lázadók.
Terre Thaemlitz: Soulnessless (2012)
A DJ-producer-elméletíró-aktivistát sosem fenyegette mainstream siker, de a 2008-as, DJ Sprinkles néven kiadott Midtown 120 Blues című lemeze a deep house 21. századi klasszikusának számít, és egy menő kultkarrier simán kinézett neki. Ehhez képest a következő sorlemeze négy évvel később egy 32 órás zongoraszóló volt, „a történelem leghosszabb albuma” SD kártyán. Ahogy mondta: „Számomra az egyhangúan éljenző sok ezer ember képe teljes mértékben fasiszta és ellenszenves”, ezért mennek szembe döntései „a kapitalista ügymenet normál lefolyásával”.
